Tekia

A dél-bácskai katolikus magyar lakosság mindenkori búcsújáróhelye a szerémségi Tekia volt, ahová minden évben legalább egyszer elzarándokoltak. Tekia a mai napig rendszeresen látogatott, ám népszerűségéből sokat veszített. Sokakat a gyógyulás reménye vonzott, mások a vigaszt vagy a bűnbocsánatot keresték, s volt, akiket csak a kíváncsiság hajtott oda.

Tekia Pétervárad közelében található, a péterváradi Majornak nevezett településrészen kívül, a Duna partján, a belgrádi műút mellett. A középkorban a péterváradi cisztercita apátság rendelkezett vele. A rendet IV. Béla királyunk hívta be 1235-ben a franciaországi Champagne tartomány troisfontanes-i kolostorából. A török uralom idején derviskolostor (törökül takija) állt itt, majd miután a hódítók kiűzettek, a jezsuiták birtokába került. Minden bizonnyal ők hozhatták magukkal a római Santa Maria Maggiore kápolna Fekete Madonnájának a másolatát. A képnek eredetileg különleges erőt tulajdonítottak. Hitték, hogy megvéd a betegségektől, leginkább a pestistől. Tekia hírét és a kegyhely vallásos kisugárzását tovább növelte, hogy, mint Bálint Sándor írja: „Jenő 1716-ban éppen Havi Boldogasszony napján, azaz augusztus 5-én aratta a döntő fontosságú péterváradi győzelmet. A legenda szerint a harc már elveszettnek látszott, amikor Jenő herceg a kegykép előtt könyörgött segítségért. És íme csoda történt: nyár derekán, augusztusban hó kezdett hullani, amely a keresztényeket elrejtette a már-már fölülkerekedő törökök elől és így a csata Mária híveinek győzelmével végződött. A diadalban egyébként Jenő mellett igen jelentős része volt a magyar Pálfy Jánosnak is. A nap újra kisütött, dél volt, éppen Úrangyalára harangoztak. A legenda megformálásából az tűnik ki, hogy maga a néptudat is új fehérvári diadalt érzett a győzelemben.”

Egy másik vélemény a templomot és a kegyképet is Savoyai Jenő fogadalmi ajándékának tartja: „… imával fogadta a csata előtt, hogy templomot emel a Szűzanyának, s kegyképet adományoz oltárnak a dervisek szent helyén, ha győz.”

1929-ben a Temerini Újságban megjelent cikk a kövezkezőképpen meséli a kegyhely eredetét: „Ali pasa török nagyvezér elővédje Karlovcinál tűzött össze Jenő herceg csapatával és a török pasa 50-60 piaszterrel jutalmazta a levágott keresztény fejeket, amelyeket a nagyvezér sátra előtt póznákra tűztek ki. Ugyanaz év augusztus 2-án a törökök elfogták Jenő főherceg egyik tábornokát, gróf Breunert. A herceg éppen Mária Schneei-napján (értsd: Havas Boldogasszony napján) támadt a törökre. Hatalmas csata fejlődött ki, végül is Jenő herceg seregei megfutamították Ali pasa csapatait és gazdag zsákmánnyal tértek vissza. A fogságba került gróf Breunert a visszavonuló török csaptok egy tölgyfára, amely ma a Mária-schneei kápolna előtt áll, felakasztották. Ezt a tölgyfát most Breuner-tölgynek nevezik. A csata színhelyén a nagyvezér sátra előtt egy fából készült mecset volt, amelyet később kápolnává alakítottak át. Ezt a kápolnát gróf Breuner családja állította az áldozatul esett tábornok emlékére és azt Mária Schnee kápolnának nevezték el, mert a csata Mária Schnee napján történt.”

A hívők a mai napig a Szent Anna-napi kisbúcsút (július 26.) és a Havi Boldogasszony-napi (augusztus 5.) nagybúcsút látogatják. Korábban tömeges esemény volt a péterváradi templom búcsúja is, október 1-jén. Mi köze van ennek Tekiához és a kegyhelyhez? Igen sok, mivel ezen a napon hozták be Tekiáról a Mária-képet a vártemplomba. S mikor vitték ki, ha már évente behozták? A korabeli sajtóból tudjuk, hogy erre az ünnepélyes eseményre általában húsvéthétfőn került sor és szintén sok zarándokot megmozgatott.

A temerini búcsújárók a reggeli mise után indultak útnak a templomukból. Miután a pap kikísérte őket, még megkerülték a templomot, s Tekiának vették az irányt. A menet élén két lobogót és egy feszületet vittek. Ahogy haladtak az utcákon, az emberek előjöttek házaikból, hogy megcsókolják a „Jézuskát”. Az indulást mindig harangszó kísérte, de akkor is zúgtak a harangok, ha más települések búcsújárói haladtak át a falun. A menet minden útjába kerülő településen megkerülte a katolikus templomot, majd folytata útját a cél felé. Közben imádkoztak, ájtatos búcsúsénekeket énekeltek. Temerinen áthaladt az egész Tisza mente búcsújáró magyarsága, mégis a zentaiakra emlékeznek legtöbben, mivel ők rézfúvósok kíséretével zarándokoltak. Néhányan szigorú böjtöt betartva, kenyéren és vízen, mezítláb tették meg az utat. Azok cselekedtek így, akik valamiféle vezeklést válaltak és így próbáltak lelki békét nyerni, vagy betegségükre kerestek gyógyírt.

A hazaindulás előtt a temeriniek menete búcsúképpen a következő szent éneket énekelte:

Elvégeztük ájtatosságunkat,
Bevégeztük szent imádságunkat,
Bárcsak mi is úgy végeztük volna,
Mind egykoron Szent Domonkus atya.

Szent Domukus letérdelt a földre,
Síró szemét függeszté az égre,
Ó, szentséges Szűzanyám, Mária,
Fogadd tőlünk ájtatosságunkat.

Felajáljuk élőkért, holtakért,
A nagy kínban szenvedő lelkekért,
Ó, hallgass meg minket Szüz Mária,
Kik itt kérünk, Új Jézus szent anyja.

Jaj Istenem, de sokat vétettem,
De bűnbánatot még nem végeztem,
A Szentírás aztat bizonyítja,
Bánat nélkül nem mék menyországba.

Ó, fájdalmas szentséges Mária,
Nyerj bűnbánó könnyeket számunkra,
Nyerd meg nekünk a bűnbánó könnyet,
Hogy találjon fiadnál kegyelmet.

A temeriniek a haza vezető úton már nem tértek be az útbaeső templomokba. Mikor a falu déli határázon értek, zúgni kezdtek a harangok, jelezve a zarándokok szerencsés érkezését. 1945 után megszűntek a gyalogos zarándokutak, mivel a hatóságok rossz szemmel tekintettek a lakosság eféle megnyilvánulásaira. Ám Tekia továbbra is fontos szerepet játszik a dél-bácskai katolikus magyarság életében, s kultusza – habár kissé megkopott az évek során – örök.